Az installáció első lehetőségét egy mozgáskoreográfia mozdulatai alakítják ki. A tányéroknak nincs kötött helye. Ezt követően bármikor újra rendezhető az asztal. Az alkalmazott színek „képlehetőségeket” hoznak létre, amik egyszerre kiüresedett esztétizáló játékoknak, és a tartalomhoz kapcsolt jelentések vizualizációiként is nézhetők.
Hastag-gel cizellált szavaink sokkal gyorsabban utalnak valami hasonlóra, vagy épp teljesen másra, mint korábban azt megszokhattuk nyelvünk változása során.
Nem ismerjük a történetet, hisz az sem biztos, hogy már megírta valaki. Az elrendezés, az olvasás, a miénk a másé, egyszerre kezdi konkretizálni a helyzetet és egyben egy lehetetlenséget realizál. A megterített asztalhoz bárki odaléphet és ez a szituáció az első alkalmak bármelyike lehet. Ismerősökkel, ismeretlenekkel, szándékos, vagy véletlen, tudott, vagy elképzelt. Az okság következtében egy szerkeszett narratíva kezd kirajzolódni, de amint artikulált olvasatokat vélünk „hallani”, az egész folyamat megakad(hat). Az első alkalmak bármelyike, a sokadik felidézések hatásai alatt alakulnak.
A módosítószavak bármelyikéhez önkéntelenül is egy kontextust építünk. Hozzáteszünk és elveszünk. Cselekvőkké válunk. Konkrét folyamatokat indítunk be, melynek látványos eredményei lesznek, mentális átrendezéseket hozunk létre melyek önálló jelentés tartamokat generálnak. A „történeteink” performatív és leíró jellegűvé is válhatnak. Az újra rendezések mások olvasatait használhatja fel, vagy oltja ki azokat.
A munka időbeli meghatározása, az újabb és újabb felidézés és újraépítés gyakorlata révén, az állandó változás állapotát jelenti. Oximoronok születhetnek és állítások nélkül is juthatunk paradox helyzetbe. Temporális értelmezéseink a cselekvés mérésében realizálódnak, amik nem elégségesek, hogy kijelentéseket tehessünk. Hipotetikus mondat foszlányok születnek és a történetek magyarázatokká alakulnak. E folyamatban levés entrópiája állandó mozgást mutat.
